De miről is van szó!?
Az adóigazgatási eljárásban a fellebbezéssel, mint jogorvoslattal kapcsolatban találunk egy relatíve új jogszabályi rendelkezést, amely arra ösztönzi az adózót, hogy semmilyen módon ne éljen a jogorvoslat jogával, mondjon le arról, cserébe egy fiskális kedvezményért.
Ezzel a jogintézménnyel már a létrehozáskor sem tudtam azonosulni, ugyanakkor a NAV kommunikációjában ez egy sikeresen alkalmazott megoldás.
Ez a jogintézmény a fellebbezési jogról történő lemondás annak fejében, hogy a kiszabott bírságnak csak 50 százalékát kell befizetni.
Az adózó lemondhat fellebbezési jogáról… véglegesen
A rendelkezés lehetőséget biztosít az adózónak arra, hogy a számára hátrányos döntés elleni fellebbezés jogáról lemondjon. Ennek eredményeként a fizetendő adóbírság összege megfeleződik. Amennyiben az adózó él ezzel a lehetőséggel, akkor a jogorvoslat jogáról véglegesen lemondott, elfogadva a számára hátrányos adóhatósági döntést.
Álláspontom szerint ez a rendelkezés arra ösztönzi az adózót, hogy azokban az esetekben amikor nem ért egyet a hatóság döntésével, ne kezdeményezzen jogvitát. Ne álljon ki az általa jogszabálysértőnek vélt döntéssel szemben, hanem fogadja azt el, és ezt az adóhatóság azzal honorálja, hogy a szankciót felére csökkenti.
Egy másik megközelítésből az adóhatóság a jogszabályban a jogsértéssel szemben alkalmazható bírság felét feláldozza. Teszi mindezt azért, hogy az általa hozott adóterhet megállapító határozat felülvizsgálat nélkül maradjon, azzal szemben senki ne fogalmazzon meg kritikát.
Túl azon, hogy a fenti rendelkezés semmilyen módon nem szolgálja az egészséges adómorál kialakítását, sőt inkább rombolja azt, arra is ösztönzi az adózót, hogy fogadjon el egy olyan döntést, amivel normál körülmények között nem ért egyet. Felveti azt a kérdést is, hogy az adóbírság jogszabályban megállapított mértéke megfelel-e a szankciókkal szemben állított kritériumoknak.
50 százalékos adóbírság-kedvezmény a nemvitázás jutalma. Jól van ez így?
Egy szankciónak, így az adóbírságnak is meg kell felelnie a szankciókkal szemben támasztott általános elvárásoknak, melyből adódik, hogy arányosnak kell lennie. A jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a kiesett adó 50 százalékáig terjedő adóbírság – mint szankció mérték – a megfelelő ebből a szempontból. Felvetődik a kérdés, hogy miért befolyásolja az adóbírság jogalkotó által megállapított mértékét az a tényező, hogy valaki elfogadja a döntést vagy kezdeményez ellene jogorvoslatot.
Attól, hogy nem értek egyet egy döntéssel miért kellene többet vagy kevesebbet fizetnem szankcióként. Önmagában az a körülmény, hogy a határozat tudomásul vételével, mint ténnyel megváltozik a szankció mértéke arra enged következtetni, hogy az eleve meghatározott – kvázi objektívnek tekintett – 50 százalékos bírság túlzott mértékű szankció, és csak azokat terheli, akik a NAV szempontjából negligens módon megtámadják a döntést.
Álláspontom szerint tisztességtelen az adózóval szemben az olyan eljárás, amely egy fiskális kedvezmény lebegtetésével arra ösztönzi az adózót, hogy ne fejtse ki álláspontját az általa jogsértőnek vélt adóhatósági döntéssel szemben. Ez a rendelkezés ebben a formájában nem orientálja az adózót abba az irányba, hogy a jogszabályokat be kell tartani, hanem azt az üzenetet közvetíti, hogy ha hallgatsz a hatósági döntéssel szemben, azt nem kifogásolod, akkor jutalmat kapsz.
Az egy támogatandó cél lehet, ha az adóhatóság kevesebb bírságot akar megállapítani arra az adózóra, aki az adóvizsgálat eredményeként feltárt jogszabálysértést elfogadja, és azonosul a hatóság megállapításával. Ennek azonban nem az a módja, hogy valakit lemondatok a jogorvoslati jogáról.
Modernebb adójogszabályokra van szükség
Említhető példa arra, hogy ugyanezt a támogatandó célt más jogszabályi környezet hogyan oldja meg anélkül, hogy az adózót a jogorvoslati jogáról lemondatná.
A vámigazgatás területén alkalmazandó Uniós Vámkódex és nemzeti Vámtörvényünk rendelkezései szerint, amennyiben a vám utólagos ellenőrzés során a megállapításokat tartalmazó jegyzőkönyv átvétele előtt az érintett kezdeményezi az ellenőrzés tárgyát képező vámhatározat módosítását, és a pótlólagos vámterhet befizeti, akkor a hatóság csak a jogszabály által megállapítható bírság 50 százaléákát állapíthatja meg az eljárása során. A vámjogszabályok álláspontom szerint több szempontból is modernebb szabályozást alkalmaznak a hazai adójogszabályainktól, melyre jó példa az említett megoldás is.
Ebben az esetben is értékeli a hatóság azt, hogy az adózó egyetért a hatósági állásponttal és ezt abban fejezi ki a hatóság, hogy a várható szankciót felezi, de nem követeli meg a jogorvoslati jogról történő lemondást, megfosztva ezzel egy alapvető jogától az érintettet. Nyilván ehhez az adójogszabályok több ponton történő módosítására lenne szükség, de a felfogás, a megközelítésbeli különbség megítélésem szerint jól látszik.
Nem azzal lehet az adómorált és azon belül az adójogszabályok követését előmozdítani, hogy a már megállapított szankciót – melyet a hatóság megalapozottnak és indokoltnak talált – elengedik ahhoz a feltételhez kötve, hogy az érintett lemond fellebbezési jogáról. Inkább éppen azzal, ha az adózó számára olyan jogi környezetet alakítanak ki, amely minden szempontból lehetőséget biztosít a számára hátrányos döntés elleni jogorvoslati jog érvényesítésére.
Mi segítené a cégeket jogorvoslatokban?
Nem abba az irányba kellene haladnia a jogalkotásnak, hogy fiskális előnyökkel csökkentse a jogorvoslat számát, kvázi csökkentve ezzel a jogorvoslati jogot is, hanem éppen ellenkezőleg! ösztönözni kellene az adózót arra, hogy ha úgy érzi jogsérelem érte, akkor annak adjon hangot.
Ilyen intézkedés lehetne többe között a jogorvoslati kérelem költségeinek csökkentése, elviselhetőbbé tétele. A fellebbezési illeték jelenleg a vitatott érték 4 százaléka, ugyanakkor érthetetlen számomra, hogy a fellebbezési illetéket miért kell előre befizetni? Miért nem alkalmazható a bírósági eljáráshoz hasonlóan az illetékfeljegyzés joga, mely szerint csak akkor kellene illetéket fizetni amennyiben a fellebbezés eredménytelen volt? Az illetékfizetés jogi indokát alapul véve semmi nem indokolja, hogy az adóigazgatási eljárás jogorvoslati szakaszában előre kell illetéket fizetni, míg ugyanazon ügynek a bírósági szakaszában ez már nem indokolt. Amennyiben az adózó a fellebbezés benyújtását követően – akár egy két nap után – visszavonja a fellebbezését, a jelenlegi szabályok szerint a befizetett fellebbezési illetéknek búcsút inthet. Ez több mint méltánytalan az adózóra nézve!
Kérdésként merül fel az is, hogy az adózónak illetéket kell fizetnie a fellebbezési eljárásban, mely fizetési kötelezettségnek a meghatározó indoka az, hogy a jogorvoslati kérelmet elbíráló hatóság nem dolgozik ingyen. De miért nem veszi senki számításba, hogy az adózónak is merülnek fel költségei egy jogsértő határozat ellen kezdeményezett jogorvoslattal kapcsolatosan, ugyanis megalapozott igény az a részéről, hogy tanácsadót, ügyvédet vegyen igénybe a fellebbezési eljárásban. Ezeknek a költségeknek a megtérítésére jelenlegi rendszerünkben semmilyen lehetőség nincs. A jogalkotó szerint, az adózó oldja meg egyedül a gondját, ha úgy döntött, hogy fellebbez.
Mikor lesznek elszámolhatóak a nyertes adózó perköltségei?
Ma még utópisztikusnak tűnik, - sőt hatósági oldalon néha szinte felháborítónak tartják - de azt tartanám a jogorvoslati eljárásban korrektnek, és a felek egyenlő kezelésének, ha a fellebbezési eljárásban is hasonló költségviselési feltételek érvényesülnének, mint a közigazgatási bírósági eljárásban. Azaz a vesztes fél fizetné a nyertes fél költségeit, köztük az adózó által igénybe vett tanácsadó munkadíját is.
Mielőtt az adóhatóságnál dolgozó kollégáimnak a felháborodástól, a jogorvoslatban közreműködő tanácsadó kollégáimnak pedig az örömtől könny homályosítaná el a tisztán látását a fentiek hallatán, önkritikusan be kell látnom, hogy ez az idő még távolinak tűnik. De néhány éve még senki nem gondolta volna, hogy az adóbevallást a NAV készíti helyettünk, vagy az ellenőrzés helyett támogató eljárásról beszélhetünk.
Éppen itt az ideje annak, hogy az adó- és vámigazgatási eljárásban ne csak joga, hanem reális lehetősége legyen az adózónak szakértelemmel rendelkező tanácsadó vagy ügyvéd közreműködését igénybe venni bízva abban, hogy amennyiben a jogorvoslati eljárás során igaza van, akkor a jogvitában felmerült költségeit érvényesítheti a hatósággal szemben.
Addig is amíg megvalósulnak a fenti gondolatok, minden adózót arra biztatok, hogy ne adja el a jogorvoslati jogát egy fele bírságért, amennyiben úgy érzi, hogy a hatóság döntése sérti a jogszabályokat.
