Szabadnap kalkulátor: Számolja ki mikor éri meg szabadságra mennie! »
Alaposan felkavarta a múlt héten a bérszámfejtői szakma állóvizét a távolléti díj szabályozásával kapcsolatban kirobbant parázs vita. A lavina azt követően indult el, hogy munkavállalók tömegével jelezték: a megszokottnál több bért számfejtett munkáltatójuk. Az első reakció persze az elégedettség volt a dolgozók körében, hiszen kinek ne jönne jól néhány ezer vagy tízezer forint plusz, így, a karácsonyi kiköltekezés után, ám az örömbe rövidesen üröm vegyült, miután kiderült: a bőséges január árát egy szűk július vagy augusztus formájában fogják megfizetni.
Rendszerbe kódolt anomália
A történet a tavalyi évre nyúlik vissza. A jogalkotó szándéka világos volt: az adminisztráció egyszerűsítése. A korábbi szabályozással ellentétben január 1-je óta ugyanis egy egyszerű osztószám segítségével kell kiszámítani a távolléti díj összegét, vagyis az alapbér egy órára eső összege mindig ugyanaz marad.
Igen ám, de ez a kalkulációs metódus eltér a ledolgozott munkanapokra járó munkabér számításától. Míg szabadság esetén ugyanis minden egyes napra külön ki kell számítani a távolléti díjat, mégpedig a havi bér 174-gyel való osztásával meghatározott órabér figyelembevételével, addig az egy ledolgozott munkanapra jutó bér úgy jön ki, hogy a havi alapbért el kell osztani a havi munkanapok számával. A következmény könnyen belátható: ha valaki szabadságra megy, abban a hónapban bizony biztosan nem visz haza ugyanakkora fizetést, mintha a teljes hónapot végigdolgozta volna. Vagy több, vagy kevesebb lesz a borítékban.
Ez önmagában talán még nem is lenne akkora tragédia, ám nem nehéz belátni, hogy ez a fajta rendszerbe kódolt anomália folyamatos munkahelyi konfliktust eredményez majd.
Az elmúlt évtizedekben kialakult és stabilizálódott a gyakorlat, miszerint hiába kap a törvény szerint az éves szabadság nagyobb részének kiadására a munkáltató szabad kezet, valójában azokon a területeken, ahol nincs általános üzem leállás, a munkavállaló határozza meg, hogy mikor szeretne szabadságra menni. A munkáltató szerepe jellemzően arra korlátozódik, hogy a munkavállalók egymás közötti szabadságbeosztását jóváhagyva biztosítsa a munka folyamatosságát. Minden munkavállaló gyakorlatilag kialakítja saját ritmusát, van, aki nyár elején, van, aki nyár közepén, és van, aki ősszel szeret inkább szabadságra menni. Ezen túlmenően vannak, akik esküsznek az egyben kivett három hét nyári szabadság jótékony hatásaira, és vannak, akik elaprózva, csak egy-egy hétre mennek pihenni.
Az új szabályozás éppen ezeket a szokásokat fogja átírni, hiszen nem lesz mindegy, hogy mikor megyünk majd szabadságra. És innentől kezdve elindul a verseny a munkavállalók között, hogy ki mikor tud elmenni szabadságra. Lőttek a stabilitásnak, kőkemény munkahelyi konfliktust húztunk magunkra!
A pokolhoz vezető út...
A helyzet akár még alkotmányossági aggályokat is felvethet. Munkajogi oldalról nézve ugyanis a szabadság a munkavállaló elidegeníthetetlen joga. A szabadság idejére ugyanaz a bér illeti meg, mint ami munkavégzés idejére illetné, a munkavállalóra hátrányosan ettől eltérni nem lehet. Ergo amennyiben a két időszakra – szabadság versus munkavégzés – vonatkozó bérszámítási szabály eredményeként eltérő bért kap a munkavállaló a szabadság és a tényleges munkavégzés napjaira, az bizony minimum aggályos.
De aggódhatnak a munkaadók is. Elég csak arra gondolnunk, hogy a minimálbér védelmének elve miatt a munkavállaló nem kaphat a havi minimálbérnél kisebb összeget. Ez a joga nem sérülhet, vagyis a szabadság napjaira jutó bért – ha az előírt kalkulációs metódus miatt alacsonyabb lenne a minimálbérnél – a munkaadónak fel kell korrigálnia. Ez a munkaadó kötelessége. További csavar a történetben, hogy azokban a hónapokban pedig, amikor a munkavállalónak nagyobb fizetés jár, ezt a többletet a munkaadó nem veheti el a munkavállalótól, hiszen az a törvény szerint őt megillető bér.
Látható tehát, hogy az egyszerűsítési szándék, inkább ellenkezőleg, nagyobb adminisztrációs figyelmet és fegyelmet követel meg a vállalkozásoktól.
Nem sokkal jobb a helyzet, ha adójogi oldalról nézzük. Az új szabályozás miatt a munkavállaló-munkáltató-állam hármasa közül valamelyik fél érdeke ugyanis mindenképpen sérül. A munkavállaló oldaláról egyértelmű az érdeksérelem, ami elsődlegesen a kevesebb fizetésben jelentkezik. A munkáltatói oldalon ezzel ellentétben a munkavállalónak fizetendő többletbér okoz érdeksérelmet, hiszen azontúl, hogy több bért fizet olyan időszakra, amikor a munkavállaló nem is termel, még az adókötelezettségei is magasabbak lesznek. Az állam oldaláról az érdeksérelem pedig akkor jelenik meg, amikor a kisebb bér után kevesebb adót, járulékot tud beszedni. Arról nem beszélve, hogy – ismerve a magyar valóságot – a munkavállalók és a munkaadók minden bizonnyal elkezdenek majd azon gondolkodni, hogy mi éri meg jobban és a közös érdekük úgy hozza, nem akkor fogják kiírni a szabadságot, amikor ténylegesen szabadságon lesz a dolgozó.
Mindenki érdeke a változtatás
Látjuk tehát, hogy egy minden kétséget kizáróan jó szándékból meghozott változtatás milyen következményekkel képes járni egy olyan komplex területen, mint a munkabérek szabályozása. Jelen helyzetet az teszi különösen pikánssá, hogy maga az állam is a vesztes oldalon áll. Együtt a munkaadókkal és a munkavállalókkal. A kormányzat tehát már csak ezért sem törődhet bele a helyzetbe. De ne felejtsük el azt sem, hogy minden olyan lépés, legyen ez még oly kicsi is, amely az önkéntes jogkövetés ellen hat, nagymértékben kihat az adómorálunkra. Arra az adómorálra, amely amúgy is legendásan példaértékű. Várjuk hát a jogalkotó következő lépését, amely remélhetőleg a kérdéses passzus módosítása lesz!
