Ez a hátrány egyszerűen abból adódik, hogy minden cég, magánszemély a saját ügyét ismeri jól, míg más esetekről általában csak hallomásból van ismerete. Az adó szakmában dolgozó tanácsadók itt tudnak segítséget nyújtani: mivel ők több üggyel találkoznak, nagyobb szakmai rálátásuk van az adóztatásra. Azonban a tanácsadók is elenyésző mennyiségű információval rendelkeznek az adóhatósághoz képest, ahová évente több ezer ügy fut le.
Ezért az, hogy valaki valamilyen adóügyében bírósághoz fordul-e, számos objektív és szubjektív tényezőtől függ.
Az adózónak - legyen az vállalkozás vagy magánszemély – minden esetben mérlegelnie kell a következőket:
- az eljárás egésze mennyire volt terhes a számára;
- amennyiben képviselőt bíz meg vagy bízott meg, az eljárási képviselet mennyibe került;
- mennyire terheli meg a büdzsét az adóhatósági büntetés: ár-érték arányban fajlagosan nem kerül-e többe a pervitel, mint a büntetés kifizetése;
- hasonló ügyekben döntött-e már bíróság, és hogyan.
A sort hosszasan lehetne folytatni. Tény viszont, hogy a felsorolt szempontok, még ha nincsenek is élesen megfogalmazva, befolyásolhatják és befolyásolják is azt, hogy az adózó továbbviszi-e az ügyét. Azt mutatja a tapasztalat, hogy gyakran nem az objektív szakmai-, hanem az érzelmi oldal dönti el, hogy az adóhatósággal folytatott adóvita bíróság elé kerül-e.
Ma Magyarországon sokan úgy gondolják, hogy az adóhatóság az első fokú határozatban kiszabott büntetést nagy valószínűséggel nem fogja megváltoztatni, így teljesen fölösleges az első határozattal szemben fellebbezést benyújtani. Ám ha valaki el akar jutni a bíróságig, akkor nincs más út. Első lépésként tovább kell menni másodfokra, és ha ott sem sikerül megnyerni az ügyet, akkor lehet a bírósághoz fordulni. Bírósági felülvizsgálati kérésére ugyanis csak a rendes jogorvoslati fórum kimerítését követően van mód.
Az adóellenőrzések kulcsmomentuma – és ezt szerintem ebben az országban mindenki kívülről fújja –, hogy az adóhatóságnak kell a tényállást feltárnia és állítását, miszerint a jogszabályban előírtnál kevesebb adó lett megfizetve, bizonyítania. Ez jogi terminológiával kifejezve azt jelenti, hogy az adóhatóságon van a bizonyítási kötelezettség, neki kell állítását megfelelően alátámasztania, nem pedig az adózónak kell egy adóhatósági feltételezéssel szemben ellenbizonyítania.
A bíróság az előtte lévő ügyben két dolgot köteles megvizsgálni: egyrészt, hogy az adóhatóság betartotta-e az eljárási szabályokat, nem sértette-e meg azokat a formális szabályokat, amelyek miatt az érdemi döntés eleve jogsértőnek minősül. Másrészt azt, hogy a vitatott kérdésben kinek van igaza: az adózónak vagy az adóhatóságnak. Nagyon fontos kiemelni, hogy a bírósági szakaszban az adóhatóság bizonyítási kötelezettsége átszáll az adózóra, hiszen a bíróság előtt már neki kell bizonyítania azon állítását, hogy az ügyben az adóhatóság jogsértő határozatot hozott.
A korábbi évek statisztikáját tekintve azt láthatjuk, hogy a NAV igen magas arányban nyerte meg az ellene indított adópereket. A statisztikai adatokból azonban az is látszik, hogy az elmúlt időszakban mégis változott valami. Egyre gyakrabban lehet hallani olyan esetekről, amikor a NAV pert veszít. Elég itt a tavaly nyár óta slágertémának számító áfaperekre gondolni, amelyek kapcsán kiderült, hogy az adóhatósági bizonyítási gyakorlata nem EU-konform. Azonban a nyertes perek nem minden esetben jelentik azt, hogy az adóhatóság el is veszítette volna az ügyet.
Történelmi hasonlattal élve inkább lehet azt mondani, hogy sok esetben a NAV csak csatát vesztett, de a háború még nem dőlt el. A hatósági döntést megsemmisítő és új eljárást elrendelő ítéletek elsődleges üzenete nem más, mint hogy a vitatott tényállás nem volt kellő mélységben feltárva, következésképpen megalapozott, jogszerű döntést sem lehetett hozni.
Ezért érdekes az új eljárások kérdése: vajon valós pernyertességet jelent, ha a bíróság arra kötelezi az adóhatóságot, hogy ismételje meg eljárását? Sokan azt hiszik, hogy ez annyit jelent: minden kezdődik elölről. Pedig ez nem igaz. A bíróság ugyanis csak abban a kérdésben dönthet, amit az adózók a kereseti kérelmükben elé tártak. A kérelemhez kötöttség elve miatt egyéb kérdésekben a bíróság nem járhat el. Ez a gyakorlatban a legjobban úgy érthető meg, hogy ha volt egy minden adónemet érintő vizsgálat, amiben áfában és tao-ban született elmarasztaló döntés, és a bírósághoz csak az áfakérdés miatt fordul az adózó, az új eljárás során a vitatott áfa kérdésen kívül egyéb áfás kérdések, illetve más adónemek nem kerülhetnek terítékre.
A bíróság, amikor új eljárásra utasít egy ügyet, akkor megadja azokat a szempontokat, és kijelöli azokat a feladatokat, amelyeket az adóhatóságnak el kell végeznie a jogszerű döntés érdekében.
Az az eset, amikor az elévülési időből kevesebb idő van hátra, mint amennyi alatt az adóhatóság jogerősen be tudná fejezni az új eljárást, formálisan azt jelenti, hogy az adózók biztosan megnyerik az ügyet. Még akkor is, ha esetleg az adóhatóságnak lenne igaza.
Ha viszont egy elévüléssel nem fenyegető ügyben rendel el a bíróság új eljárást, mert a tényállás nincs kellőképpen tisztázva, akkor az adóhatóság az új eljárás során, amennyiben orvosolja a korábbi hibákat, ugyanúgy megbüntetheti az adózót.
Amennyiben pedig az adóhatóság minden utasítást, amit a bíróság adott, végrehajtott, a döntése már meg is fog állni a bíróság előtt. Végül tehát egy vesztett csata után nyeri meg a háborút.
Azonban az esetek többségében az új eljárásra való utasítás azzal az eredménnyel jár, hogy az adóhatóság nem tudja elvégezni a kijelölt feladatokat. Következésként az adózók nemcsak a pert nyerik meg, hanem végül az ügyet is.
Tanácsadóként úgy gondolom, ha egy adóügyben az adóhatóság vitatható szakmai döntést hozott, nem kérdés, hogy a bírósági keresetet be kell-e nyújtani. Vannak olyan ügyek, amikor bár lehetne vitatkozni az adóhatóság döntésével, de a döntés következményei még elviselhető kereteken belül mozognak. Ilyenkor mondhatjuk: zárjuk le ezt az ellenőrzési időszakot. Mindenki tanult a hibából, abból, hogy az adóhatóság mit vizsgált. Innentől kezdve pedig a jövőt úgy kell alakítani, hogy az adóhatóság által hiányolt dokumentumok, ha hiányoztak, ne hiányozzanak, és ne legyenek az adóhatóság által megkérdőjelezhető körülmények. Természetese az ilyen típusú döntés is elfogadható az adózó részéről, azonban ezek a meghátrálások elvi szinten is képesek befolyásolni az adóztatást. Ez pedig azért van, mert az adóigazgatásban hiába egyedi ügyekről beszélünk, az adóhatóság sok egyedi ügyben hozott vitatható, de nem vitatott álláspontja képes a későbbiekben rossz irányba terelni az adóztatást, és rossz szakmai beidegződéseket kialakítani.