Sok idő eltelt azóta, és a számos „interjú tízparancsolat”-szerű tanácsadásnak köszönhetően rengeteg fejlődési fázison haladtunk át. Tapasztalom azonban, hogy még mindig nyakunkat ficamítva sem látjuk a szintet, ami szerint az állásinterjúknak legyen egy általánosan elfogadott kultúrája. A középiskolákban, még felsőoktatási intézményekben sem tananyag, hogyan szerepeljünk bizonyos szituációkban, nem kifejezetten életszerű a „gyakorlati”-nak jelzett foglalkozások egyike sem az intézményekben, ha egyáltalán vannak. Nincsenek különösebben gyakorlatok arra vonatkozólag, hogyan képviseljünk adott témát, pláne saját magunkat; hogyan legyünk meggyőzőek és hogyan ültessünk gondolatokat a hallgatóság fejébe. Mindezeket már érett felnőtt korban a mindennapi tapasztalatok és/vagy külön képzések által próbáljuk pótolni. Az angolszász kultúrában a kommunikációs és prezentációs „technikák” az oktatási tantervek alapvető elemei. Ahogy azt számos mozifilm láttatja, szinte már kisiskolás korban előadást tartanak egymásnak a gyerekek valamiről/valakiről, és rendszeresen(!),nem pedig egy évben egyszer önkéntes jelentkezés alapján.
Túlvagyunk már azon a nemzeti sokkon, amikor a kapitalista gazdaság és fogyasztói szemlélet egy erőszakos értékesítési stílussal karöltve betört hazánkba. Hirtelen kialakult és dominánssá vált az emberi alapértékeket ignoráló versenyszféra, mely kezdte kinevelni üzleti akarnokait. További szereplői e szférának felvettek egy negédesen nyomulós viselkedési formát, és ennek természetellenes volta egyetemes fanyalgást eredményezett első sorban az értékesítők és túlzottan önhittek irányába, talán jogosan. Idegen volt akkor ez a fellépés, ami nem csak az üzleti élet, de lassan és biztosan sajnos a magánéleti kommunikáció része is lett. Az is igaz, hogy nagyot fordult akkor a világ, és ezen a tűzkeresztségen egyszerűen át kellett esnünk.
Bár némely telefonos értékesítőt a mai napig zsigeri elutasítás fogad (noha a csel újabban az, hogy tanácsadóként mutatkoznak be),érezhetően folyamatban van egy szemléletváltozás, mely remélhetőleg fokozatosan megjelenik az üzleti világban is. Muszáj, hogy a versenyszférába is beköszöntsön a természetesség, és megpróbáljunk nem bedőlni annak a belénk oltott hiedelemnek, hogy adott cél elérése érdekében magunkra kényszerítsünk egy szituáció- és személyiségidegen plusz elemet. Például az állásinterjúk során az angollal vegyített hangzatos kifejezésektől mentes beszédstílustól még nem lesz sem a pályázó, sem pedig az interjúztató komolytalan. Annál hitelesebb valaki, minél természetesebben beszél saját területéről, hisz ezzel szakmai elkötelezettségét is érzékelteti: a hivatásáról beszél, nem pedig a munkájáról.
Önbizalom – Önértékelés – Önhittség
Cseh Tamás – Másik János – Bereményi Géza az 1994-es Volt osztálytárs című szerzeményének felvezetőjében szarkasztikus hangsúllyal kiválóan rátapint ennek az akkor még szokatlan megnyilvánulási stílusnak a lényegére: „Az a típus, aki magában hisz. Attól komoly.”
Ma már ez csillapodni látszik, és az egészséges önbizalom talán kezd felülkerekedni az önhittségen, és kezdünk visszatérni természetes mivoltunkhoz, mégis még mindig többen valamiféle álarc mögé bújnak. Léteznek olyan rendszerek, amelyek segítenek meghatározni az adott munkakörhöz tartozó személyi kompetenciákat és melyek még mérni is tudják a „munkahelyi álarc” meglétét, illetve nem csak azt, hogy van –e, hanem azt is, milyen vastag, sőt, milyen típusú az a maszk. (Hihetetlen, de ennek van egy egészen egyértelmű megnyilvánulási formája, ez pedig a hölgyeknél az extrém erős smink.) Ha valaki másnak akar látszani, mint aki, saját magát is becsapja.
Nem kérdés már viszont, hogy igenis hinnünk kell magunkban, azonban a józan önértékelésnek (némely esetben önkritikának) is helyet kell adni már a pozíció megpályázásánál is. A jelentkező egy álláslehetőséggel kapcsolatos találkozóra érkezik a hirdetőhöz, nem pedig állásajánlat(ok)ra. Az utolsó kör eredménye lehet az, ha a munkaadó felajánlja számára az állást, ha őt tartja a legmegfelelőbbnek. Megtörtént eset, hogy fiatal pályakezdőt általános ismerkedő beszélgetésre hívtunk, nem pedig konkrét lehetőségre. Az interjúalany a huszadik percben felkönyökölt az asztalra, állát összefont ujjaira ültette, és nekem szegezte a kérdést: És? Milyen ajánlatokkal tud nekem az RSM DTM szolgálni? Nos, néha fordítva sikerül felülni a lóra.
Mellékszálon említeném meg továbbá azon általános tapasztalatomat is, mennyire nincs gyakorlata egyik korosztálynak sem a magázódásban, rögtön tegeződésre váltana mindenki, „mert úgy könnyebb”. Ezt a „magyarázatot” (talán inkább kifogást) elég nehezen osztom. A magázódás preferenciája nem feltétlenül jelent merevséget, a tegeződéssel viszont pillanatok alatt elveszhet a kommunikációs tartás, és a Köszönöm-ből Köszi, a Bocsánat-ból Bocs, vagy ami még rosszabb, Bocsika válik, a Jó napot kívánok-ból pedig Helló. Régi magyar fekete-fehér kópiákon, melyek ma már az ingerszegény filmek kategóriájába soroltatnak, érdemes figyelni, ahogy az emberek anno egymással beszéltek, még a veszekedés is kölcsönös tisztelettel zajlott.
Lehet kérdezni!
Az állásinterjú egy kölcsönös bemutatkozás, nem pedig egy egyoldalú megmérettetés. Nem csak a pályázó szakmai élete kell kifejtésre kerüljön, a vállalati HR-esnek is be kell mutatnia a cégét és tevékenységét, képet kell tudnia formálni magáról, mint munkaadóról amellett, hogy minimum elvárás a pályázóval szemben, hogy a személyes találkozás előtt tanulmányozza a hirdető honlapját. Sok jelölt nem mer kérdezni sem a pozícióról, sem magáról a hirdető cégről (hacsak arról nem, mennyire rugalmas a munkaidő),holott az interjú a munkáltató-munkavállalói kapcsolat kialakulásának első fázisa. Az álláskeresőnek van joga kérdezni, hiszen ő is szeretne valamit kapni munkaerejéért és szakértelméért cserébe. Ezzel kapcsolatban minden pályázót csak bátorítani tudok. Örömmel figyeltem fel arra, hogy van, aki jegyzetel a cégbemutatás alatt.
Egy állásinterjún továbbá a pályázó a munkaerejét, szakértelmét kínálja fel, és annak nem pusztán meggyőzőnek, inkább reálisnak kell lennie. Nem hátrány az, ha nem tud mindent, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy adott területen minden egyes részletre terjedően kiválóak. De! Lehet bármilyen jó szakemberről szó, ha a személyisége, viselkedése, hozzáállása nem különösebben megnyerő. Adott szakmát meg lehet tanulni, a tudást mélyíteni, fejleszteni, de a normális hozzáállást, kulturált viselkedést és kommunikációt felnőtt korban már nehéz formálni. Merem feltételezni, hogy egy kiválasztási folyamatban az emberi értékek és megnyilvánulások legalább olyan fontos szelekciós szempontok, mint a szakértelem.
Valóban nehéz ebben a kilátástalan munkaerőpiaci helyzetben és állásnélküliségben az állásinterjún természetesnek maradni úgy, ha számos sikertelen pályázat után arra kényszerül a jelentkező, hogy az állás megszerzéséhez egy általa megfelelőnek vélt szerepet vegyen fel. Kissé elrugaszkodva talán, de úgy gondolom, ahogy a magánéletben, úgy szakmai pályafutásunk szempontjából is létezhet „az igazi”. Nehéz kivárni, majd megszerezni, végül megtartani, de mindenkinek megvan a számára leginkább megfelelő munkahelye és munkája, hivatása, ahol és amiben önmaga lehet.
